Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején gyakran előfordult, hogy a külföldön állomásozó huszárok hazaszöktek és csatlakoztak a magyar sereghez. Hogyan zajlott a legnagyobb létszámú szökés és ki volt a huszárok parancsnoka?
Virágh Gedeon 1825. május 11-én született Kunszentmiklóson. 1841 novemberében állt be katonának a 12. huszárezredbe. Ezt 1800-ban alapították, legénységét a jászok és kunok közül toborozták (időnként azért becsúszott egy-két „idegen” is). Az ezredtulajdonos a nádor volt, ezért is hívták Nádor-huszárezrednek (a hétéves háború idején is felállítottak egy jászkun ezredet, az is a nádoré volt, 1775-ben oszlatták fel). Virágh itt például Görgeyvel szolgált együtt egy darabig, aztán Görgey leszerelt és elment Prágába vegyészetet tanulni.
Prága egyik jelképe, a Károly híd. FORTEPAN/FORTEPAN (40516)
1848 júniusában az ezredet Prágába küldték, hogy leverjék a cseh forradalmat. Igazából nem is volt forradalom (hiányoztak a politikai célok), csak zavargás (a csehországi főparancsnok, Windischgrätz herceg felesége volt az egyetlen neves áldozat, véletlenül találta el egy golyó). Ezt könnyen elintézték (Virágh Gedeonból emiatt, illetve az addigi szolgálatért lett hadnagy), utána pedig unatkoztak. A király már május közepén parancsba adta, hogy a huszárezredet küldjék haza, mégsem történt semmi. Otthon viszont annál inkább…
Virágh egyik tiszttársa, Dessewffy Dénes hadnagy (aki egy másik században szolgált) naplót vezetett és azt is feljegyezte, hogyan reagálták a tétlenségre és az otthoni hírekre a katonák.
„napról napra tornyosultak a hirek […] hallott a legénység is a rác lázadás borzalmairól s nehezen esett […] a gondolat, hogy […] távol honától kell bitangolni, ahelyett, hogy honát védje”
Augusztusban a király megismételte a parancsot, a huszárok azonban Prágában maradtak.
„egy nap a másik után eltelt […] meguntuk [az indulást] várni, s […] két tiszt [felkereste az ezredest] a tisztikar nevében […] azt a választ kapták, majd [beszélni fog] a Commandirozóval”
Windischgrätz egy 1852-ben készült litográfián (Wikimedia Commons)
Windischgrätz összehívta a tiszteket és közölte velük, az ezred Prágában marad, Magyarországon egyébként is rendeződtek már a dolgok. Nem hittek neki és úgy döntöttek, kilépnek a hadseregből és onnantól mehetnek, ahová akarnak. A herceg is tudomást szerzett erről és másodszor is haditanácsot tartott. Azt mondta, az ilyen háborús időben az igazi bátor tiszt nem szerel le és aki mégis megtenné, annak sem fogja megengedni. Ezek után már tényleg nem maradt más lehetőség, mint a szökés, a Honvédelmi Bizottmány kiáltványa és küldöttei is erre bíztatták a huszárokat.
Kis csoportokban szervezték a szökést, egymásról se tudva, mert így könnyebb volt elkerülni a lebukást. Az első nyolc ember szeptember 28-án indult el.
Október elején a huszárokat téli szállásra küldték. Egy fél század ekkor lépett le. A parancsnokuk, Sréter Lajos százados indulás előtt feleskette őket. Dessewffy is ebben a csoportban volt, feljegyezte az eskü szövegét (Virágh is megeskette a saját embereit indulás előtt, az a szöveg nem maradt fent, de hasonló lehetett).
„Esküszünk az élő Istenre és a kedves hazánkat védő szüz Máriára, hogy a vészben forgó drága hazánkért utolsó csepp vérünket örömest áldozzuk s a minket hazavezető feljebbvalóinknak utolsó lehelletünkig engedelmeskedünk, […] míg hazánk rólunk nem rendelkezik, Isten minket úgy segéljen, aki ezen eskű ellen vét, pajtásai által végeztessék ki.”
Közülük nagyjából mindenki hazajutott, de más Nádor-huszárok nem voltak ilyen szerencsések. Akadt olyan kísérlet, ahol 85 huszár közül 74-et elfogtak, de nem végezték ki őket (az ezredes nem volt hajlandó aláírni a parancsot).
21-én is lelépett egy csoport, őket vezette Virágh Gedeon hadnagy. A hazaútról részletesen beszámol egy 1870-ben megjelent írás, „A Nádor-huszárok hazajövetele”. Ezt Gedeon öccse, Virág Lajos írta, de nem mondja meg, milyen források alapján. Többes szám első személyben fogalmaz, de ő maga nem vett a szökésben Szinte biztos, hogy főként Virágh Gedeon beszámolójára támaszkodott – aki az írás megjelenésekor a parlamentben, a mostani Olasz Intézetben volt „képviselőházi terembiztos” – és nem írhatott akármit, mert a történet szereplői közül sokan életben voltak és megcáfolhatták.
„Vernier [őrnagy] épp ablakánál állt, […] szemrehányólag kiáltá le németül: ’Hát ez jutalma az én 29 évi szolgálatomnak?!’
– Nagyon sajnálom, őrnagy úr! – válaszolt rá Virágh, – de én előbb magyarnak születtem, […] azután álltam be katonának.”
Az ezred főparancsnokságán kiállított „szökési dokumentum” is hasonló indokot gyanít.
„A szökés valószínű oka: hazaszeretet”
A huszárok tehát hazaindultak. Virágh Lajos az indulásnál 211 embert említ, a császári hadbíróság által készített névsor 153 fős, a huszárok hazatéréséről szóló korabeli cikkek 150 és 160 közé teszik a létszámot.
24-én értesültek először arról, hogy üldözik őket.
„Bekchin végházainál egy polgár [magyarul] szólította meg […] Virághot […], figyelmeztetvén őt, hogy herceg Paar, vadászaival […] az imént hagyta el a várost […]
Mellékutakon […] könnyen kivihető dolog lett volna [elkerülni], az igaz, csakhogy […] nem ismertük [ezeket], s ő [a hírhozó] vezetésünkre hajlandónak nem mutatkozván, tanácsát [az útvonalról] nem is követhettük”
Ekkor következett a lovasság meneteléseinek állandó kísérőjelensége.
„néhány lovunk lábáról leesett a patkó. […] Hátrahagyni őket, illetve gazdáikat annyi lett volna, mint kitenni – megtámadtatás esetére – a bizonyos elfogatásnak.”
Megálltak a legközelebbi faluban, Kolonecben.
„Virágh rögtön az előőrsöket állíttatá fel […] s minden kovácsműhelyt kinyittatva, intézkedett. […]
– […] itt mindenütt katonaság van, ha maradunk, megtámadtatunk, […] ha megyünk, sántult lovainknak nem vehetjük holnap hasznát. […] Válasszatok […]
– Maradunk! – kiáltottuk mindannyian. – Ám jöjjön, aminek jönni kell”
Patkolás. FORTEPAN/PÉTERFFY ISTVÁN (141933)
Az ellenség csak éjszaka érkezett.
„kezdtük hinni, hogy [az éjszaka] háborítatlan lesz […] midőn egyszerre lövés dördült el, mit sortűz követett. […] kivilágíttattak [a házak], Paar herceg úr intézkedése folytán hihetőleg, miért csakis köszönettel tartozunk neki, habár aligha a mi javunkat célozta vele.
Parancsnokunk […] magához vevén a két trombitást, riadót fúvatva, a gyűlhelyre vágtatott. […] negyven-ötvenével bocsátotta [a huszárokat] a littschaui útra, [áttörésre] utasítván őket […], ha másképp nem lehet.
A huszárság által vett irányt látván [útjukat állta] a gyalogság […] Virágh, az utolsó 45 emberrel már kénytelen volt Lomnicz felé vágni magát keresztül.”
Ide gond nélkül elértek, egy szembejövő fuvaros azonban közölte velük
„ha útjukat folytatják, a Luziniczból jövő katonasággal fognak találkozni […]
– Ők Lomniczban hiszik meglephetni az urakat […] e két dombnak tartsanak, mire azt elérték, egymást ki is kerülték […]
Virágh […] a jelzett irányba vezeté csapatját, s még el sem értek a két dombig, […] az úton feltűnt a hosszú fáklyás vonal.
A dombnál megállva, [a létszámuk] tisztán kivehető volt […] beszéd[ük]ből kiviláglott, mennyire lépre kerítettnek hiszik a Nádor-huszárokat.”
Ugyanezen a napon egy harmadik csapattal is találkoztak.
„Alina nevű falun túl [futár érkezett] az utócsapattól […] a gyalogság a nyomukban jár. Ugyanakkor oldalt s előlről is [ellenség[ tűnt fel.
– Azzal ne törődjél, ami a hátad mögött van! kiáltotta Virágh. Előre, utánam!
Erre az oldal- és utócsapat sorlövést adott, az előcsapat pedig […] eszeveszetten futott […] Az út nyitva állt”
Innentől sikerült elkerülniük az ellenséget.
„Kalauzt eddig csakis éjjelenként használtunk, mindinkább közeledtünk azonban a határszélhez, hol arra legfőképp szükségünk volt. […] egy bizonyos zaiczi lakost és csempészt ajánlottak, kinek azonban szállását nem tudtuk […]
Zaicz alatt […] néhányan [erről beszéltünk] parancsnokunkkal, midőn egy […] kis szekérre lettünk figyelmessé.
– Hagyjátok a többit – úgymond Virágh, – hisz ez az, kit keresni akarunk”
Ötven forintért át is vitte őket a határon.
„elmondhattuk valahára […] magyar földön vagyunk. […] Szakolcára [29-én] reggel 7 órakor értünk be azon kapun, hol felirva van: ’Magyar kapu!”
A leírás alapján megúszták az egész utat néhány sebesüléssel. Csakhogy Virág Lajos a hazaindulásnál 211 emberről ír, az érkezésnél 186-ról. Hat huszár fogságba esett útközben, tizenkilencről nem tudjuk, mi történt velük: visszafordultak, elfogták őket vagy elestek. A hat elfogott huszár közülük négynek megmaradt a kihallgatási jegyzőkönyve. Ezek ugyanúgy néznek ki: először az illető neve, születési helye, életkora, szolgálati ideje szerepel, aztán kikérdezik a szökésről, a végén pedig egy leltár, mit vitt magával és mit találtak nála. A szökésért halálbüntetés járt, úgyhogy mind a négyen arra hivatkoztak, hogy Virágh kényszerítette őket (azt mondta, aki nem engedelmeskedik vagy visszafordul, azt agyonlövik). Hármat tényleg úgy kaptak el, hogy hátramaradtak lovat patkolni, elszakadtak a csapattól és nem tudtak átjutni a határon. A negyedik azt állította, igazából nem is akart megszökni és feladta magát, amint alkalma volt rá. Egyikük vallomása szerint egy rajtaütésnél „3 ember és több szolgálati ló a helyszínen elesett” (ez az első támadásnál volt, 25-én hajnalban). Ezt két másik vallomás is megerősíti, de számok nélkül. Két huszárt a hazatérés után fogtak el (a pesti katonai kórházban, amikor 1849 elején bevonultak a császáriak), az ő jegyzőkönyvük is ilyen, csak a szökésről esik kevesebb szó (vagy nem emlékeztek pontosan vagy nem kérdezték őket olyan részletesen).
Virágh Gedeon a fegyverletétel után sokadrendű vádlott lett a szökevény huszárok ellen indított csoportos perben és halálra ítélték másodjára is. Haynau megkegyelmezett neki, úgyhogy tizenhat év várfogságot kapott, amiből le is töltött nyolcat Aradon. 1872-ben hunyt el.
Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.
Forrás:
DINYÉS László: Virágh Gedeon 1848/49-es huszártiszt élete. Magánkiadás, Budapest, 2016.
